Oldalak

2015. január 16., péntek

Harmadik fejezet - Ugorj!

Hejhó! :D
Sok kihagyás után újra jelentkezem! Remélem tetszik. Jó olvasást!
Viki



-  Ricsi, te mit csinálsz? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Azt, amit már rég meg kellett volna tennem – kezdte el csókolgatni a nyakamat. Próbáltam kitörni a szorításából, ám egész testsúlyával rám nehezedett, tehetetlen voltam. – Megőrjítesz – ekkor meg akart csókolni, de elrántottam a fejem.
- Fejezd be! Csak a pia beszél belőled, részeg vagy. – próbáltam rá hatni szép szóval, de mintha a falnak beszélnék. Folytatta előző cselekedetét, de most a hajamba markolt, hogy ne tudjak elmozdulni. Mikor megcsókolt én a helyett, hogy viszonoztam volna, az ajkába haraptam, mire azonnal elkapta a fejét, a pillanatnyi zavarát kihasználva kitéptem magam karjai közül, és egyenesen a kijárat felé indultam. Ám hirtelen erős rántást éreztem meg a karomon, majd egy kemény, izmos testnek ütköztem. Karjaival magához szorított és újból csapdába estem. Nem tudtam mit csináljak, sokkal erősebb, mint én… Nem győzhetem le, nem vagyok rá képes. A Ricsivel való eddigi harc is annyira kifárasztott, hogy egyre bizonytalanabbnak éreztem a lábaimat és bár még mindig magához szorított, a hely magas páratartalma, a sok izzadság és az alkohol szagának keverékétől szédülni kezdtem. Már nem törődtem azzal, hogy mi történik velem, feladtam. Nem volt erőm tovább harcolni. Hagytam, hogy rángassanak jobbra-balra, akár egy rongybabát. Hirtelen azt vettem észre, hogy az engem szorító karok eltűntek a testem körül, és ahogy elhúzódtak tőlem, eltűnt a támasztékom. Testem ernyedten csuklott össze, de épp mielőtt fejem is földet ért volna, valaki elkapott, ezzel megmentve a becsapódástól, viszont megmentőm arcát nem láttam már, mert szememre sötét köd szállt, ezzel elzárva előlem a külvilágot. Még érzékeltem, hogy valaki felemel, de ezek után teljesen eluralkodott felettem a sötétség.
Ismerős környezetet, ismerős hangokat és ismerős személyeket fedeztem fel magam körül. A szemem még mindig csukva volt és akárhányszor próbálkoztam annak felnyitásával, egyszer sem jártam sikerrel. Arra rájöttem, hogy otthon vagyok, feltehetően az ágyamban.
- Miért nem tért még magához? Ohh Istenem, kórházba kellett volna vinnünk. – ismertem fel Panni hangját.
- Nyugi, minden rendben lesz. – ezt a hangot nem ismertem fel, de kíváncsi voltam ki is lehet az illető. Következőnek megint Panni hangját hallottam meg, de már nem tudtam kivenni, hogy mit is mondott. Elmémre újból sötétség borult. Következőnek arra eszméltem fel, hogy az orromat megcsapja valami finom, édes illat. Megpróbáltam kinyitni szemeimet és meglepő módon sikerrel jártam. Először bántott az ablakon besütő fény, de pár pislogás után hozzá is szoktam. Lassan felültem az ágyban, és körülnéztem. A saját szobámban voltam, otthon, viszont amint megmozdítottam a fejem, rögtön hasogató fájdalmat éreztem a kobakomban és hamar vissza is dőltem a puha paplan alá. Egy perc sem telhetett el, mikor nyílt a szobám ajtaja, és Panni lépett be, kezében egy tányér süteménnyel. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, már sietett is letenni a tálcát, hogy odajöhessen hozzám.
- Uram isten Barbi! Ne tudd mennyire ránk ijesztettél. Hogy vagy? – halmozott el hirtelen kérdéseivel miközben megölelt.
- Nyugi, élek, csak nem igazán emlékszem, hogy mi is történt csak arra, hogy nagyon fáj a fejem. – ismertettem vele állapotomat.
- Hoztam egy kis sütit tejjel, meg fájdalom csillapítót, gondoltam szükség lesz rá amint felébredsz, de ne vigyünk be inkább a kórházba?? Biztos….
- Nem! – szakítottam félbe, és adtam rögtön egyenes választ a felvetésére – örülök, hogy nem vittetek be… Rühellem a kórházakat. – Adtam neki magyarázatot, mire ő értetlenül nézett. Igen, ő nem tudta, hogy miért kerülöm a kórházakat és az orvosokat, senkinek sem meséltem el. Ez nem egy olyan dolog, amire az ember szívesen visszaemlékezik, inkább csak szépen lassan elfelejti úgy, hogy senki még csak tudomást se szerezzen róla. Anyán és pár közeli hozzátartozón kívül senki sem tud arról, hogyan vesztettem el apát. Senki sem tudja hány napig ültem reménykedve a kórházban, hogy egyszer csak olyan híreket kapok majd, amire mindig is vágytam, hogy túlélje. Azt a hírt akartam kapni, hogy igenis sikerült, legyőzte a rákot, ám e helyett csak azt kaptam, hogy vége. Nincs többé apám. Vagyis van, csak soha többé nem ölelhetem, nem bújhatok hozzá. Nem álltam még készen arra, hogy ezt bárkivel is megosszam, még Panniéknak sem mondtam el. Sőt, Olivér sem tudott róla és nem tudom, hogy lesz e még lehetőségem arra, hogy megosszam vele önmagam. Azután, hogy anyuék elváltak, ő segített fel, de az után, hogy apa meghalt, egy ideig még ő sem tudott hatni rám. Nem tartott sokáig ez az időszak, mert inkább csak magamba nyeltem mindent és nem mutattam a külvilág felé, hogy mi történt velem és a családommal.
- Oké, nem erőltetem a dolgot, ha ennyire nem akarod. Viszont elmesélhetnéd, hogy mi is történt. Csak annyit láttam mire odaértem, hogy Ricsinek vérzik az orra, te pedig egy idegen csávó karjaiban fekszel. – ahogy Panni mesélte a tegnap este történteket, hirtelen megvilágosult minden. Eszembe jutott, ahogy a csajokkal táncoltunk, ahogy Mátéval beszélgetek és Ricsi…
- Hol van Ricsi? – kiáltottam fel hirtelen, mire Panni meglepett fejjel nézett rám.
- Nem tudom, még tegnap este lelépett és azóta is csak egyszer beszéltem vele telefonon és magát okolta. Kérte, hogy mondjam meg neked a nevében, hogy sajnálja, de többet nem hallott róla senki. – adott választ a kérdésemre barátnőm.
Sírni kezdtem. Nem tudtam felfogni, hogy miért velem történik ez a szörnyűség. Újból és újból azt a kérdést tettem fel magamban, hogy „miért pont én?”.
Kopogásra lettem figyelmes.  Miután Panni kiszólt, hogy szabad, az ajtó kinyílt és Máté kukkantott be rajta.
- Ugye nem zavarok? – kérdezte.
- Nem, gyere nyugodtan – invitáltam beljebb.
- Én akkor most magatokra hagylak, ha kellenék akkor kint leszek. – állt fel Panni, majd el is hagyta a szobát.
Máté leült az ágyam szélére, de még nem szólalt meg. Jó pár perc után törte csak meg a csendet, amiért hálás is voltam neki.
- Hogy vagy? – tette fel a kérdését.
- Jobban – adtam egyszerű választ, mire is bólintással reagált, majd folytattam  - én… én köszönöm. Nem tudom mi lett volna, ha akkor nem vagy ott.
- Bár nem tetszik, hogy szükség volt egyáltalán rám, azért örülök, hogy ott voltam,  az a pasas nem volt normális. – kezdte el szidni Ricsit.
- Nem… ő csak… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert én sem tudtam mi lelhette. Elképzelhető, hogy az alkohol beszélt belőle, de máskor is ivott és máskor is volt részeg mégsem támadott le egyszer sem. – nem tudom. – adtam választ igazából a saját kérdésemre.
Hirtelen zajokat hallottam az ajtóm túloldaláról.
- Azt hiszem megérkezett édesanyád, én megyek is, csak meg akartam győződni, hogy minden rendben veled. – állt fel és indult is kifelé, de épp mielőtt kilépett még megállítottam.
- Köszönöm még egyszer.
- Vigyázz magadra! – adta ki az utasítást, majd egy aprót mosolygott és kilépett az ajtón.
Kicsivel az után, hogy Ricsi elhagyta a szobámat, anya jelent meg a küszöbön. Rövid ideig csak nézett, és nem szólt semmit. Lélekben már fel voltam készülve arra a hatalmas leszidásra, amit hamarosan kapni fogok, de kiabálás és kioktatás helyett teljesen mást kaptam.
- Jajj, Kincsem! Ugye jól vagy? Biztos nem esett semmi bajod?
- Jól vagyok Anya, csak hasogat a fejem. – válaszoltam neki.
- Ugye vettél be valamilyen gyógyszert?
- Persze Anya, Panniék körülugráltak. – motyogtam az orrom alatt, amire Anyu csak felnevetett. Tudja ő is mennyire nem szeretem, ha kiszolgálnak.
- És ki ez a Máté gyerek? Kicsivel az után ment el mikor hazaértem. – és elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amire még én magam sem tudtam igazándiból a választ, így hát Anyuval is csak annyit közöltem, amennyiben biztos voltam.
- Ő segített, ha nincs ott… – ekkor elakadt a szavam. Nem tudtam befejezni. Bele se gondoltam abba milyen következmények lehettek volna, akkor ha a tegnap este másképp alakul. Abba meg végképp bele se akartam gondolni, hogy Ricsivel mi lehet, nem álltam rá készen.
Remegni kezdtem, és síráshoz hasonló hangokat hallattam, ám könnyem nem volt, annyit sírtam az elmúlt időkben, hogy úgy éreztem nem tudok többet. Anya gyengéden átölelt és csitítgatni kezdett.
Bármilyen furcsa, vagy szokatlan az, hogy Anyuval ennyire bensőséges a viszonyunk, bármennyire is hihetetlen, hogy egy  17, mindjárt 18 éves lány a barátnői helyett elsősorban az Édesanyjával osztja meg a legnagyobb gondjait, engem ezek nem érdekelnek. Ő az egyetlen személy, aki töviről hegyire ismer és tudja, hogy min mentem keresztül, ő mindig mellettem volt, és bár Pannival is egyre csak szorosabb lett a kapcsolatunk az évek alatt, sosem ápoltam Anyun kívül senkivel ilyen bizalmas kapcsolatot.
Kopogtattak, majd miután jeleztem, hogy be lehet jönni, Panni jelent meg egy tányér forró levessel, melyet ügyesen egy tálcára helyezve hozott be.
- Jól van kislányom, akkor én hagylak is. Beszélgessetek nyugodtan. Majd később, ha jobban leszel én is szeretnék neked mondani valamit. – mondta Anyu, majd lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Szeretlek kincsem. – hangzottak a szavak, majd kiment.
- Őőőő.. lemaradtam valamiről? – értetlenkedett Panni.
- Úgy tűnik, de én is! – állapítottam meg a tényt.
A nap hátralévő részében Pannival filmeket néztünk, meg kitárgyaltuk részletesen a tegnap estét, ám azt a részt kihagytuk, amikor is az az incidens történt. Estére egész türhető lett az állapotom. Eltűntek a karikák a szemem alól és egy kicsit enyhült a sápadtság is.
Éppen egy filmet fejeztünk be, amikor nyitódott az ajtó. A kanapéból hátra fordulva először anyut pillantottam meg, majd mögötte sétált be a tágas nappaliba Máté és… Ricsi. Csak bámultam rájuk, de nem szólaltam meg. Nem tudtam mit mondhatnék. Egyáltalán azt nem értettem, hogy Ők mit keresnek itt?! Anya törte meg a csendet.
- Beszélnünk kell Barbi. – Én csak bólintottam, Panni pedig udvariasan kiment, a két fiú pedig helyet foglalt mellettem a kanapén. Ricsi ült le távolabb, az ülés másik végébe, aminek most örültem is egy kicsit.
Anya elém állt és a kezeit kezdte ropogtatni. Mindig ezt csinálja, ha ideges…
- Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakon – kezdte – és tényleg, tényleg nem tudom mit lehetne csinálni, hogy jobb legyen a helyzet körülötted. – ekkor a fiúkra nézett – A napokban beszéltem mindkét fiúval – folytatta Anya, majd egy kis szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Barbi, a srácok a héten mindketten kiutaznak az Egyesült Államokba, szeretném ha velük mennél.
Az a kis belső hang, amely néha megáldott egy egy jó megérzéssel, vagy tanáccsal, most pusztán annyit tudott kinyögni, hogy „Mi van?” – és ez a kérdés egész biztosan kiült az arcomra is.


2014. május 19., hétfő

Második fejezet - Béke?!

Sziasztok, meg is érkeztem a második résszel. Köszönöm szépen a kommenteket az első részhez, és a pozitív visszajelzéseket is. Sokat számít, mert így tudom, hogy jól csinálom amit csinálok. Remélem ez a rész is tetszik. 
Jó olvasást.

Viki




Másnap, majdhogynem élettelenül feküdtem az ágyamban. Az ablakomon beáramló napsugarak cirógatták az arcomat, de nem melegítettek fel. Ugyan olyan hideg tekintettel meredtem magam elé, és vártam, hogy hátha felébredek és ez az egész csak egy álom volt. Vágytam az ölelésére, a csókjára, a bársonyos hangjára, a szemkápráztató látványára, mely bele égett a retinámba, ám az idő múlásával ez egyre inkább kopni fog.
Szemeim még mindig a plafont kémlelték, mikor alig hallható kopogtatást hallottam meg az ajtóm túloldaláról. A következő pillanatban két kar fonódott körém. Az állandó vágyakozástól és álmodozástól azt hittem, hogy Ő az, de mikor felpillantottam várva, hogy csillogó szemeivel találom magam szembe, csupán a legjobb fiú barátomat láttam. Szemeimből patakban kezdtek folyni a könnyek, fejemet pedig a párnámba temettem. El akartam bújni a világ elől és mindent el felejteni. Ám ekkor Ricsi ajkait éreztem meg a fejem búbján, majd mély, basszushoz hasonló hangjával csitítgatni kezdett.
-          Shh… Minden rendben lesz. – hangzottak szájából a szavak, mire én rögtön nyugodtabb lettem, de még mindig pityeregtem, és olykor-olykor megrándult még a testem, a zokogás utóhatásaként. Örültem, hogy itt van velem, ha lelki támasz kell, akkor ő a megfelelő személy. Mindig itt volt nekem, és megvigasztalt, biztonságban éreztem magam a jelenlétében. Úgy tekintettem rá, mintha a bátyám volna, és ez most sincs másképp.
-          Köszönöm. – mondtam neki, mire még jobban magához szorított.
-          Gyere, induljunk. Nem lenne jó ha elkésnénk. – kelt fel mellőlem, majd ki is lépett a szobámból. Rövid gondolkodás után talpra kecmeregtem, és betipegtem a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe, tekintetem találkozott a kisírt szemekkel, mely alatt fekete foltok virítottak, és egy sápadt arccal. Az én arcommal. Ez vagyok én. Ugyan ez voltam évekkel ezelőtt, akkor is ugyan ezt a tükörképet láttam, s ebből az állapotomból segített ki Olivér. De most ki fog a segítségemre sietni? Ki fogja újra láttatni velem a színeket, hallatni a madarak csicsergését, megláttatni mind azt a jót ami körül vesz. Nem tudom. Egyszer már megtörtént velem az a csoda, hogy felálltam, és újra elindultam. Szerelmem segítségével újra mertem, és megtettem az első lépést az élet felé, de nem tudom, hogy minderre képes leszek e újból, nélküle.
Miután az arcomat megtisztítottam, a még tegnap fennmaradt sminktől, visszaballagtam a szobámba s szekrényem elé lépve kinyitottam azt, majd kikaptam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Máskor hosszú perceket töltök ugyan itt, de most nem. Eddig mindig neki öltöztem fel, ő volt a mérce, akinek tetszeni akartam viszont most, hogy nincs itt ez is megváltozott úgy, mint még nagyon sok más. Gyorsan felkapkodtam magamra a szekrényből kivett ruhákat, majd táskámmal a kezemben indultam meg lefelé a lépcsőn. Ricsi a kanapén ücsörögve várt rám, majd mikor megpillantott, oda sietett hozzám, átkarolta a vállamat és úgy kísért ki a kocsihoz.
Autóval nagyon rövid volt az út, mely a házunkat és sulit összekötötte, bánom is, mert nem voltam felkészülve arra, ami a tantermembe belépve fogadott.
A helyemen ott tanyáztak Miáék, akiket sokan csak ribikként emlegetnek, ám az iskolába járó pasik nagy többsége látszólag élvezi a társaságukat. Amint a székem mellé léptem, melyen Mia lába pihent, megkaptam az első lökést:
-          Na mi van elhagyott a lovagod? – kezdte a gúnyolódást Vanda, aki Mia után a kettesszámú ribanc. Én inkább lehajtottam a fejem, és nem törődtem velük, hisz eddig is piszkáltak, de az utóbbi időben sikerült figyelmen kívül hagynom az ocsmányságaikat. Mentem volna tovább, hogy keressek magamnak egy másik helyet, ám ekkor felbuktam valamiben, és az összes tanszer, ami akkor épp a kezemben volt szanaszét hevert a földön. Az osztály hangos nevetésben tört ki. Visszapillantva Mia lábát láttam meg, ahogy még a padok közti folyosóra tartja ki. Képükön önelégült vigyor terült el. Igyekeztem még ez után is figyelmen kívül hagyni őket, bár ez már igencsak nehezemre esett, ugyanis nem az a fajta lány vagyok, aki csak úgy tűri az ilyesfajta beszólogatásakat.  Ekkor kaptam meg a második rúgást…
-          Nem is szeretett téged. Csak azért volt veled, mert megsajnált, és tudod… - folytatta volna Vanda, de közbevágtam.
-          Nem! Nem tudsz te semmit. Soha nem is tudtál, mert egy agyalágyult ribanc vagy, aki abban leli szórakozását, ha mások szenvedését látja. És hány pasi is döntött meg csupán ebben az évben?? Áá… tudom, csupán az egész kosárcsapat. – éreztem, hogy túl messzire mentem, de most már nem állhatok meg, ha valamit elkezdtem, hát be is fejezem. És be kell, hogy valljam, jól esik kiereszteni a bennem lévő feszültségnek legalább egy kis részét is. Folytattam volna a mondókámat, már nyitottam is ki a számat, mikor arcomon hangosan csattant a tenyere.
-          Ezt még megbánod te szajha. Nyomorulttá teszem az életedet, és most nem lesz aki megvédjen. Egyedül maradtál. Semmid sincs, és teszek róla, hogy ne is legyen. – Ezen a ponton majdnem sírva fakadtam, de még nem szabadott. Óvatosan felálltam, majd a szemébe néztem. Grimaszoltam neki egyet, majd kisétáltam a teremből. Ekkor már teljes csendben volt az egész osztály, s mindenki figyelte a hátamat, amint elhagytam a termet.
Utam egyből, az emeletünkön lévő lány WC-be vezetett, annak is a legvégébe. Kezeimmel megtámaszkodtam a mosdókagylóban, s úgy hajoltam közelebb a tükörhöz. Szemeimből kicsordult az első könnycsepp. Lassan folyt végig az arcomon, majd lecsöppent a kagylóba. Majd elindult a következő, és megint a következő. Hosszas álldogálás és pityergés után, az ablakhoz léptem, kitekintettem rajta, majd hátamat a falnak támasztva csúsztam le egészen a földig. Fejemet a térdeim közé hajtottam, s gondolataim közé merültem. Próbáltam elfogadni a jelent, azt, ami körül vesz és azt, amivel meg kell birkóznom akár tetszik akár nem.
Elmélkedésemből, a hangos csengőszó riasztott fel. Óvatosan feltápászkodtam a földről, majd miután tanszereimet a kezembe fogtam, megindultam ki a folyosóra. Ahol olyan dolog fogadott, amire számítanom kellett volna, én mégis megszeppenve konstatáltam a körülményeket. Az emberek megbámultak, mint egy leprást. Mikor elhaladtam mellettük, összesúgtak, és újjal mutogattak rám. Olykor még meg is hallottam, hogy mit mondanak, de nem foglalkoztam vele. Magamba zárkóztam, és igyekeztem távol tartani magamtól a külvilágot. Páran, a barátaim, köztük Ricsi is próbált megtörni, áttörni azt a burkot, amit magam köré vontam. Viszont minden próbálkozás kudarcba fulladt, s a semmibe veszett. Mindenkit ellöktem magamtól. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem egyedül, magamba zárkózva a gondolataimmal. Újra és újra végig gondoltam ugyan azt. Újból és újból végig pörgettem szemeim előtt az eseményeket, melyek ide vezettek. Próbáltam megoldást találni, de erre csak egyetlen alternatíva felelt meg, az pedig nem valósulhat meg. Egyelőre biztosan nem.
Így teltek a napok egymás után, egyik követte a másikat, s mindegyiken ugyan az volt a forgatókönyv. Nem változott semmi, csak teltek a hetek egymás után, majd a hónapok. Észre sem vettem, de a tanév végéhez közeledtünk. Ekkorra már valamelyest sikerült feloldódnom, ami annak köszönhető, hogy rengeteg időt töltöttem Ricsivel.  Panniékkal is eljárogattunk vásárolni, vagy alkalomadtán bulizni, néha még az is előfordult, hogy Ricsivel és a haverjaival közösen rohamoztuk meg, a közeli szórakozóhelyet. Ez ma este is így lesz, tehát gondoltam kicsípem magam egy kicsit. Ezt általában Pannival közösen szoktuk csinálni, mert úgy tudunk ráhangolódni az estére, ám most nem tudott átjönni, mert a barátjával, Áronnal jön. Szóval egyedül kellett elkészülnöm az estére, ami most egész hamar sikerült is, mivel nem volt kivel elhülyéskedni az időt. Miután mindennel készen voltam, egy utolsó ellenőrzésként megálltam a szobámban lévő egész alakos tükör előtt. Meg kell, hogy mondjam egész csinosnak tartottam magam még én is, pedig nem szoktam magamat dicsérni. Sötétkék pántnélküli koktélruhám feszesen simult a testemhez. Az alja épphogy comb középig ért, kicsit zavart az öltözékem rövidsége, de ha már megvettem, akkor ne csak a szekrényemben porosodjon. Cipőnek egy ugyancsak kék, platformos magas sarkút választottam. A hajammal meg nem csináltam különösebben semmit, hanem kibontva hagytam és így szőke tincseim lazán omlottak a vállamra.
A csengő éles visítására ugrottam egyet, majd mentem is ajtót nyitni, de csupán a taxis állt a köszüb előtt, aki elszállít a megbeszélt clubba. Gyorsan felkaptam a retikülömet és indultam is a lift felé.
Mikor már a taxiban ültem, végig gondoltam, hogy biztos jó ötlet e most bulizni menni, hisz év vége van és itt a vizsgaidőszak, de arra jutottam, hogy csak előnyömre válhat ha egy kicsit kieresztem a gőzt.
A többiek már a bejárat előtt vártak. A taxisnak gyorsan kifizettem az utat, és adtam egy kis borravalót, majd siettem is a barátaimhoz és mindenkit két puszival és egy öleléssel üdvözöltem.
-          Szerintem menjünk be lassan, mert én mindjárt ide fagyok. – szólalt meg Panni.
-          Benne vagyok. – helyeselt Ricsi.
Amint beléptünk a helyiségbe rögtön megcsapott az izzadság és a pia szagának a keveréke. Egy pillanatra megtorpantam, de hamar mentem is tovább a többiek után, akik a bárpultot rohamozták meg. Én egy Jack daniels-szel nyitottam, de ezután következett a tequila és még kitudja mi egyéb. Már vagy a 4. körnél jártam, mikor Panni megszólalt:
-          Barbi nem megyünk táncolni? – ordította a fülembe, hogy meghalljam a hangos zene mellett.
-          Felőlem mehetünk. – mosolyogtam rá, majd hirtelen fel is pattantam a bárszékről. A hirtelen felállástól, és a már fejembe szállt alkoholtól egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat és, hogy ne essek el, megkapaszkodtam Ricsi vállában.
-          Biztos táncolni akarsz te? – szegezte nekem a kérdést barátom, egy kicsit aggódó fejjel.
-          Még szép – adtam rá a magabiztos választ – ha bulizni jöttem, akkor bulizni is fogok – mosolyogtam rá, majd megragadtam Panni kezét, és a táncolók tömegébe húztam.
Rögtön el is kezdtem mozogni a zenére, kezemet a magasba emeltem és úgy adtam át magam a ritmusnak. Panni mellett időközben megjelent Áron, hozzám pedig egy izmos szőke pasi jött oda táncolni és időközben azt is megtudtam, hogy Máténak hívják. Jó pár számot végigtáncoltunk már, mikor elhívott, hogy üljünk le egy kicsit.
-          Gyere, menjünk hátra egy picit leülni. – kezdett húzni, az általa megadott irányba, ám én nem akartam őt követni, mert féltem, hogy az alkohol hatása miatt esetleg olyat teszünk, amit később megbánunk.
-          Inkább menjünk a pulthoz. – adtam neki az ötletet, mire megadóan sóhajtott és megindult a bárpult felé.
Ott letelepedtem az egyik székre, majd felé fordultam, ő ugyan így tett, majd elkezdtünk beszélgetni. Nem tudtam meg róla túl sok mindent, de az már tudatosult bennem, hogy ő a rendes pasi kategóriába tartozik. Telefonszámot cseréltünk, majd sajnos neki mennie kellett. Egy öleléssel búcsúztam el tőle.
-          Majd hívlak. – súgta a fülembe, mire én elmosolyodtam.
-          Okés, szia. – köszöntem el tőle, mire ő megfordult és elhagyta a helyet.
Én még lehajtottam egy újabb kört, majd visszamentem a táncolni. Most sem maradtam egyedül, mindig akadt valaki, aki az oldalamat simogatta, vagy épp a seggemet markolászta. Ilyenkor én finoman leráztam magamról az idegen kezeket és mozogtam is tovább.
Hirtelen valaki megragadta a csuklómat és a terem széléhez vezetett. Próbáltam kitépni a kezem az erős szorításból, ám egyik próbálkozásom sem járt sikerrel. Mikor a falhoz értünk, az illető neki szorított a falnak és nem engedett el. Nem láttam, hogy ki a támadóm és e miatt egy kisebb pánik kerített hatalmába. Kiabáltam segítségért, de a zene mellett senki sem hallott meg.
Az illető megszólalt:
-          Nem tudod mióta várok erre. – hangzottak a szavak, majd közelebb hajolté s ekkor pillantottam meg támadóm arcát, amire is kidülledt szemekkel és döbbent arccal reagáltam.



2014. május 11., vasárnap

Első fejezet - Viszlát!

El is érkezett a hét utolsó napja. És ez számomra azért különleges, mert végre találkozhatok Olivérrel. Nos Wester Olivérnek elég jó híre van. Mielőtt befejezte volna az iskolát és le nem érettségizett, addig ő volt az iskola „sztárja”, ő volt az, akinek a társaságára mindenki vágyott, ő volt az aki után minden lány megfordult ha arra ment, ő volt az aki mindenkit le tudott venni a lábáról, a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokkal is.
Minden esetre én sem tudtam ellenállni a vonzerejének, és valamilyen elképzelhetetlen, valószerűtlen csoda folytán, neki pont én kellek. Igen, én hódítottam meg a Trenton gimnázium egykori fenegyerekének a szívét. Emiatt persze megkaptam az irigy pillantásokat, és a gyűlölködő megjegyzéseket is… De kit érdekel? A szívének nem tud parancsolni senki, sem én, sem Oli. Még a háromévnyi korkülönbség sem befolyásolta az érzéseinket.
A mai pénteken szinte megőrültem. Feszült izgatottsággal ültem végig az órákat, és vártam mindig a hangos csilingelést, mely az órák végét jelezte. A szünetekben sem hagyott alább túlzott jókedvem, amit Panni, a legjobb barátnőm szíveskedett percenként az orrom alá dörgölni. Pannival már ez lesz a 9. év, hogy legjobb barátnők vagyunk. Egy születésnapi bulin ismerkedtünk meg, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk, a szó szoros értelmében. „Szerelem” volt első látásra.
A délelőtt csiga lassúsággal ért véget, és amint meghallottam a hangszóróból szóló zenét, azonnal felkaptam a cuccaim és rohantam ebédelni, hogy mihamarabb kiérjek szerelmemhez. Mázlimra hatalmas sor volt az étkezdében. Legszívesebben kihagynám a menzakosztot, de az izgatottság miatt egész nap nem ettem semmit, és így lassacskán már az ájulás kerülgetett. Mire végre eledelhez jutottam, megkerestem, a barátnőimet, majd miután leültem, a nekem foglalt helyre, szabályosan, lapátoltam magamba a tányérom tartalmát, mely kis idő múlva ki is ürült. A lányok csak nézték, az akciómat, de bölcsen megtartották maguknak megjegyzéseiket, ugyanis nem szívlelem, ha az Olivér miatti eltökéltségemet minősítgeti bárki is, és ezt ők nagyon jól tudják.
Mikor felálltam, még Panniékhoz fordultam:
-          Na azt hiszem én mentem is… És a bulival kapcsolatban még beszélünk. – löveltem rájuk ítélkező pillantásokat, mert nem nagyon tetszett a jövőbeni program, melyről ebéd közben beszélgettek, hogy vad idegenekkel legyek egy légtérbe zárva, ki tudja mennyi szesz kíséretében.
-          Szia Barbi, majd hívlak. – köszöntek el, szinte egyszerre.
A következő pillanatban már a nehéz tolóajtót hajtottam ki, hogy kijussak a parkolóba, ahol a már egyre jobban megszokott látvány fogadott… A cicababák gyűrűjében pillantottam meg Olit, aki feszülős fehér pólójában, és vállára vetett fekete dzsekijével várt RÁM. 
Amint tekintete találkozott az enyémmel, mintha valamit átkapcsoltak volna. Gyorsan elhessegette a lányokat maga körül és megindult felém. Körülbelül a parkoló közepén találkozhattunk, mert eddigre én is lekászálódtam az iskola kapu előtt húzódó lépcsőn. Amint lecsökkent a köztünk lévő távolság, ő birtoklóan átkarolta a derekamat és úgy húzott magához. Ajkai finoman, épp csak egy pillanatra érintették enyémet. Eközben én karjaimat nyaka köré kulcsoltam és gyengéden túrtam bele, sötétbarna hajába.
A rövid jelenet után, kezét a hátamra helyezte, épp a fenekem fölé, és hüvelykujjával bársonyos finomsággal simogatta meg, a pólóm alul kilógó apró bőrfelületet.
-          Menjünk, szeretnék mondani valamit. – szólalt meg, és mondandója hallatán elfogott a kíváncsiság, de most inkább nem kérdezősködtem, mert gondoltam, hamarosan úgy is megtudom.
-          Oké – adtam neki rövid választ, melyből érezni lehetett a kíváncsiságot.
Ezek után néma csendben sétáltunk a piros audihoz, és eközben kezét még mindig hátamon pihentette. Udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és úgy tessékelt be a bézs színű, puha ülésre. Bekötöttem magam,és addigra ő már el is fordította a slusszkulcsot, mire az autó motorja felbőgött. Könnyedén manőverezve vezette ki járgányát a parkolóból, és az autópálya felé vette az irányt. Értetlenül néztem rá, mivel általában mikor hétvégente, vagy inkább csak minden második hétvégenként kiengedik a katonaságról, a közösen töltött időnk nagy részét többnyire nálam, vagy nála töltjük. Viszont az általa választott útvonal egyik helyre sem vezetett hanem…
-          Gondoltam lemehetnénk a tengerpartra – adott választ a ki nem mondott kérdésemre, egy mosoly kíséretében – tudom mennyire szereted – erre a megjegyzésére pedig csak nyomtam egy puszit az arcára, majd a füléhez hajoltam, és halkan belesuttogtam:
-          Szeretlek – erre újból elmosolyodott, de szemében valamiért szomorúságot fedeztem fel. Talán nem kellett volna ezt mondanom? Bár már két hónapja járunk, és ez idő alatt ő is és én is többször hangoztattuk a 8 betűs szócskát, most némi elkeseredettséget vettem észre tekintetében.
-          Én is szeretlek Barbi – mondta ki ő is a szavakat, ezzel minden kételyemet elhessegetve.
Az út hátralévő részében többnyire én beszéltem, elmeséltem a mai rohanós napomat és beszámoltam neki, a Panniék által szervezett buliról, amit elég nyíltan ellenzett. De meg is értem… hisz ki akarná, hogy a barátnője, egy fülledt, részeg pasikkal teli teremben töltse a szombat estéjét. Nem is veszekedtem vele e miatt.
-          Akkor majd mondom nekik, hogy közbe jött valami. Amúgy sem akartam elmenni.
-          Jól van picim, tudod, hogy én csak neked akarok jót ugye? – pillantott rám vezetés közben mélykék szemeivel, de úgy, hogy kis híján beleolvadtam a kocsi ülésébe.
Szép lassan meg is érkeztünk, s miután begurult a parkolóba és leállította a motort, már pattant is ki, hogy ajtót nyisson nekem és kisegítsen. – nem is értem hogy lehet valaki ennyire udvarias, ennyire szeretnivaló, ennyire odaadó, és még hosszú ideig sorolhatnám. Egyszerűen tökéletes. És neki hála, az én kesze kusza életem is kezd helyrerázódni, ugyanis a szüleim válása eléggé megbolygatta mind a családom, mind az én lelki világomat. De minden rossz ellenére, most érzem, hogy kezdek helyre rázódni, kezdek visszatalálni önmagamhoz és az életem újra tökéletes.
-          Gyere, sétáljunk egy picit – zökkentett ki gondolataimból
-          Oké – adtam neki rövid választ, majd kezeinket összekulcsolva indultunk meg a tengerpart homokján.
Néma csendben sétáltunk, nem is tudom mennyi ideig. Csak egyszer-egyszer álltunk meg, ilyenkor vagy megölelt, vagy belepuszilt a hajamba. Időközben a lemenő nap rózsaszínűre varázsolta az eget, és így az óceán tükörsima felületén tükröződött az égbolt lilás árnyalata.
Hirtelen átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához, és így folytatta az utat a móló felé.
Ekkor már tényleg alig szólalt meg bármelyikünk is. Inkább csak élveztük egymás jelenlétét.
Amint elértük a móló végét, másik kezét is a derekamra helyezte, és így fordított magával szembe. Értetlenül, kíváncsian pillantottam fel szemeibe, melyben meg-meg csillant az a parányi napsugár, mely megvilágította az estét. Keze elhagyta derekamat és egy kósza hajtincset tört a fülem mögé, majd újbegyei gyengéden érintették arcomat.
-          Mondanom kell valamit – kezdett bele, és ekkor eszembe jutott, hogy már korábban is említette, hogy szeretne valamit mondani.
-          Igen? – tettem fel a kérdést, mely inkább csak bíztatásként szolgált neki.
-          Nem fogsz örülni annak amit mondani fogok. – kezdett a lényegre térni, de ekkor elfogott a kíváncsiság, ugyanakkor féltem is, hogy mit fog mondani. – El kell mennem, berendeltek. – ekkor állt bele a kés a szívembe. Bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem, az, hogy elveszítem Olit.
-          Mi – Mikor kell indulnod? – tettem fel alig hallhatóan a kérdést, de rettegtem a válaszától.
-          Holnap reggel indul a hajó. – itt fordult egyet a kés a mellkasomban. Megmerevedtem. Eddig bele se gondoltam, hogy mi lesz akkor ha már nem lesz mellettem, ha már nem ölelhetem meg, még ha csak két hetente is, de legalább egyszer. Ha már nem szorít magához péntekenként a parkolóban, miután véget ért az iskola, ha már nem csókol meg, ha már nem hallom tőle, hogy „szeretlek”. De most bekövetkezett, és ki tudja meddig lesz távol, vagy hogy egyáltalán látom e még valaha.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit azonnal észre is vett, és hüvelykujjával törölt le.
-          Ne sírj, kérlek ne sírj. Nem bírom elviselni ha sírsz. – De ez után csak még több könnyem szabadult el. Izmos karjaival mellkasához hózott, majd kezét a tarkómra tette, és úgy temettem fejemet a vállába. Percekig állhattunk így, én az ő karjaiban. Olykor-olykor végig simított a hátamon, ezzel nyugtatgatva engem, akit újból és újból megrázott a zokogás.
-          Gyere, menjünk. Kezd késő lenni. – törte meg, a nagyon hosszú csendet és lassan az autóhoz vezetett. Teljes némaságban teltek el a kocsiban töltött percek. Én végig őt figyeltem. Az álla tökéletes vonalát, ahogy a haja kócosan, de mégis szexin állt a buksiján, ahogy mellkasa egyenletes ütemben emelkedik és süllyed, ahogy újjai a kormánykerékre feszülnek. Észre vehette, hogy nézem, mert szemében apró vidámságot véltem felfedezni, ám arca ezt nem mutatta.
Miután begördült a házunk elé és leparkolt én nem mozdultam a helyemről, ugyan olyan testtartásban ültem, a vezető ülés felé fordulva, mely ekkor már üres volt. Hátam mögött hallottam, ahogy nyitja ki az ajtót. Majd óvatosan emelt ki az ülésről, hogy be ne verjem a fejem. Beszippantottam bódító illatát, miközben megához szorított. Felsétált velem a lépcsőn, majd a szobámba lépve az ágyra fektetett. Felém hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra, majd indult is volna kifelé, de én megállítottam.
-          Ne menj el, kérlek. Maradj velem, addig amíg csak lehet. – kérleltem, majd láttam a szemében, hogy örül a kérésemnek. Miután cipőit levette, befeküdt mellém, jobban mondva félig alám. Fejemet a mellkasára helyeztem, ő pedig védelmezőn átkarolt.
Itt érzem magam biztonságban: vele, a karjai közt. Nem tudok bele gondolni, hogy ezt elveszítsem, nem bírom elviselni a valóságot, mely vészesen közeleg.
-          Egy valamit jól jegyezz meg kérlek. Én örökké szeretni foglak, bármit hozzon is a jövő. – erre újból könnybe lábadt a szemem, de ezek most nem is igazán szomorú könnyek, ezek büszke könnyek, mert ezt érdemli és nem mást, ez a fiú, aki a reménytelenből hozott fel engem. Életet lehelt belém, amikor már nagyon sokak lemondtak rólam. Elfeledtette velem mind azt a rosszat, amit életemben átéltem. Megtanított újra szeretni.
-          Köszönöm – ejtettem a ki számon a szót, amit mindenkinél jobban megérdemelt.
Végül ezen gondolatok között csukódott le a szemem, és ért utol az álom, az utolsó, melyet vele tölthetek.
Másnap reggel nyugtalanul ébredtem. Miután szemeimet elhagyták az alvás utóhatásai, riadtan pattantam fel az ágyamból. Kétségbeesve vettem tudomásul, hogy az ágyam üres. Elment.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam magamra ruháimat, és már pattantam is be, anyu kocsijának a vezető ülésére. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy hivatalosan nem vezethetnék még autót. A lehető leggyorsabban száguldottam az autópályán, a kikötő felé.

Amint begördültem a kocsival a parkolóba, már ugrottam is ki az ülésről. Gyors rohanásba kezdtem, hogy megkerüljem a parkolót, a kikötőtől elválasztó épületet, és csak reménykedni tudtam, hogy nem késtem el. Amint kiértem a tégla épület mögül, azon nyomban a hajók felé fordítottam a fejem, és ekkor ötlött belém a kegyetlen valóság, hogy elkéstem. A jármű lassan haladt ki a kikötőből, a víz hullámzó felületén, egyre távolabb tőlem. Láttam, ahogy elmegy, ahogy itt hagy, ahogy elnyeli az óceán, mely ekkor vad volt. Úgy éreztem, hogy most a tenger szakít ki belőlem valamit. Valamit, ami számomra az életet jelentette. Valakit, akit szerettem és valakit, akit nem tudom, hogy viszont láthatok e még.


Bevezető

Sziasztok!
Jobbnál jobb blogokat olvastam,és hát...engem is elfogott az ihlet. Még soha nem írtam blogot,de most elkezdtem,és remélem fog annyira tetszeni Nektek,hogy nem kell abbahagynom már az elején. Kezdő vagyok,szóval bármilyen tanácsot elfogadok,ha akartok vagy tudtok segíteni,esetleg van valami kivetni valótok a blogommal kapcsolatban,csak írjatok!

Viki